Szeretettel köszöntjük a 70. születésnapját ma ünneplő Mocsai Lajost. Akadémiánk sporttudományos és szakmai főigazgatója, a NEKA megalapítója, a balatonboglári utánpótlásképző központ megálmodója, a legeredményesebb magyar kézilabda-edző a pályafutása és élete néhány fontos pillanatáról mesélt.

– Mi jut eszébe akkor, amikor arra gondol, hogy március 10-én a 70. születésnapját ünnepli?

– Az ember életében ez egy fontos fordulópont, bár szerencsére sem fizikálisan, sem egyéb vonatkozásban nem érzem azt, hogy 70 éves lettem – kezdte a beszélgetést Mocsai Lajos. Jó állapotban vagyok, de természetesen elgondolkodtató, hogy az ember életpályája - ha visszatekint legalább ötven évre, az egyetemi évekig – az már egy olyan időtartam, amit érdemes egy kicsit értékelni, és a gyerekeimnek, unokáimnak erről mesélni.

– Mik azok, amikre leginkább emlékezni, mesélni kell?

– Három dolgot emelnék ki. Először is az embernek a családi létben való fontosságát – beleértve azt, amit a szüleinktől kaptunk, azt a tiszteletet, azt a szeretetet, ahogy bennünket neveltek, hozzáteszem: kellő szigorral. Ezt igyekeztem tovább vinni, azok a célok, amiket az úton, ebben a hetven évben terveztünk, megvalósultak. A nulláról kezdve, feleségemmel nagy családot terveztünk, ez meg is adatott, hiszen négy gyermekünk született, emellett 15 unokánk van. Fontosak voltak az egyetemi évek is, hiszen a Testnevelési Egyetemen „a hely szelleme”, ami ott fogadott minket, nagyon magas igényű tanárainkkal, professzorokkal, az a miliő, ami körülvett minket, azt eredményezte, hogy mi büszkék voltunk arra, hogy egyetemisták voltunk. A harmadik fontos pillér az életemben a kézilabda-pályafutás. Én elég tudatos ember vagyok, és amikor Szegeden a gimnázium második felében beválogattak az ifjúsági válogatottba, akkor egy cél lebegett a szemem előtt: válogatott sportoló akartam lenni és kézilabda-edzőként akartam dolgozni, eltökélt voltam és szerettem volna megváltani a világot.

– Ezek a tervek elég gyorsan és fiatalon megvalósultak.

– Valóban fiatalon döntöttem a jövőmről, válogatott kézilabdázó lettem, és az egyetem elvégzése után fiatal edzőként rögtön megörököltem egy NB I/B-s fiúcsapatot, illetve egy NB I-es női csapatot. Amikor 1982-ben edzőképzést tartottam, amin a Vasas szakosztályigazgatója is részt vett. Annyira megtetszett neki, az a munkám, hogy leszerződtettek, és 28 évesen a világ egyik legjobb női csapatának számító Vasas edzője lettem.

– Minek köszönhető ez a sikeres edzői, szövetségi kapitányi pályafutás? Csupán három-négy edző van a világon, akik női és férfi vonalon is eredményesek tudtak lenni, és ön ma is a legsikeresebb magyar kézilabda-edzőnek mondhatja magát.

– Édesapámtól vettem át azt a pedagógiai szemléletet, ami segített a tanári pályámon és edzőként is. Női és férfi válogatottal is olimpiai, illetve világbajnoki döntőig jutottam, és sikerült európai kupákban 4-5 alkalommal győzelemre vinni a csapatokat. Nagyon jól tudtam dolgozni a női csapataimmal és kifejezetten barátság alakult ki a hazai és a Bundesliga-játékosaimmal. Tisztelet, elismertség és szeretet van közöttünk a mai napig, bárhol találkozunk. Az egyes sikerek jubileumát ünnepelve rendszeresen találkozunk, és igazán őszinte beszélgetéseket tudunk folytatni. Igazi barátságok ezek, amik nem időhöz vagy helyhez kötöttek, de bármikor ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ennél jobb nincs, mert ezek életre szólóak.

– A válogatott sikerekhez mi kellett még?

– Lényeges volt, hogy azok a játékosok, akikkel dolgoztam, rendkívül sikeréhesek voltak. Abban az időben nehéz helyzetben volt a női kézilabdázás, a válogatottak több divíziót estek hátra. A németországi hazajövetelem után mégis a női válogatottat választottam, mert bennük éreztem azt az erőt, ami perspektívát adott. Valami olyat teremtettünk meg női és férfi vonalon is, ahol az eredmények ahhoz a közösséghez kötődtek, amelyik klubokban ők kézilabdáztak. A felkészülések során mindig a világ legjobbjaival játszottunk, és világversenyeken az akkori pontrendszer szerint a magyar női válogatott volt 3-4 éven át a világ legeredményesebb csapata. Emellett közösen tudtunk egy olyan kézilabda-kultúrát kialakítani, amihez kellett a Testnevelési Egyetem által biztosított tudás, háttér és a játékosok befogadó közege, ez mind azt eredményezte, hogy sokáig elvertük a világot.

– A mai fiatal generáció már más világban nő fel, nehéz sportolásra bírni a gyerekeket és mintha a követelményrendszer is enyhébb lenne, mint annak idején.

– Felénk folyamatos elvárás volt, mindig bizonyítanunk kellett, és bár 375 mérkőzést játszottam a válogatottakkal, soha egyetlen egyre sem futottunk ki úgy a pályára, hogy az eredmény nem számított. Hozzá kell tennem, hogy egy-egy világverseny előtt 10-12 hetes felkészülési időszak volt, ami a mai sűrű versenyidőszakban már kivitelezhetetlen. Rá kell venni a fiatalokat a munkára, hiszen edzés nélkül nincs eredmény. A legendás kosárlabdázó, Michael Jordan mondta: nem az a lényeg, hogy az ember milyen cipőben jár, hanem hogy mit csinál benne.

– Melyek azok a legfontosabb katartikus élmények, amik egy-egy nyugodt visszaemlékezés során előjönnek?

– A szüleim korai elvesztése mindenképpen meghatározó és szomorú eseménye volt az életemnek. Az ezüstérmes helyezések sem voltak boldog pillanatok, abban a percben, hiszen a harmadik helyezett mindig boldogan áll a dobogóra, a második helyezettek nem. Ezek akkor mélyen megérintettek, még ha azóta meg is szépülnek. Ugyancsak letaglózó élmény volt Marian Cozma meggyilkolása, a tragédia utáni helyzet kezelése, a csapat összetartása az egyik legnehezebb volt az edzői munkáim és emberi feladataim közül. Egy férfiközösség erejéből csoda történt, ezt soha nem felejtem el.

– Mik a legfontosabb feladatok, tervek a jövőre nézve?

– A Testnevelési Egyetemen végzett munkám során komoly kihívások várnak rám, a tíz éve megalapított balatonboglári Nemzeti Kézilabda Akadémia is egyre eredményesebb, és természetesen a családi összetartás megőrzése a legfontosabb.