Hajdu János mesteredző a Nemzeti Kézilabda Akadémia 2013-as megalakulása óta Balatonbogláron dolgozott, sportszakmai igazgatóként és női szakágvezetőként koordinálta az utánpótlásképzést, több felnőtt és korosztályos válogatott játékos pályafutását segítette. Közvetlen személyiségének, szakmai kvalitásainak, filozófiájának köszönhetően kiemelkedő és megkerülhetetlen szerepe volt a NEKA életében, tisztelet és szeretet kísérte. A kiváló szakemberrel, aki a következő idénytől máshol keres új kihívásokat, az akadémián töltött évekről beszélgettünk.

– A NEKA indulásakor, talán még senki nem tudta, miről szól ez a különleges bentlakásos akadémiai képzés, a fiatal sportolók messze az otthontól, leginkább az edzőkre támaszkodhatnak, ami komoly felelősséget rótt rátok.

– Nekem mindig az volt a filozófiám, és ezt a kollégáim is elfogadták, hogy a NEKA-n edzőnek lenni mást jelent. Itt nemcsak az edzéseken voltunk együtt a gyerekekkel, hanem reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig foglalkoztunk velük – emlékszik vissza a kezdetekre Hajdu János.

- Bármilyen gondjuk-bajuk van, azt nekünk észre kell vennünk. Mi vagyunk rájuk a legnagyobb hatással, minket szeretnek, tőlünk félnek, ránk néznek fel. Több pozitív hatás éri őket, kezdve az iskolától a kollégiumi nevelőtanárokig, de az edző hatása a legnagyobb. Ezek a gyerekek kézilabdázónak jönnek ide, nem kémikusok vagy fizikusok akarnak lenni – persze elképzelhető, hogy mégis azok lesznek – nekünk pedig pótapaként, pótanyaként kell terelgetnünk őket. Ez egy más világ, távol az otthontól, és ismernünk kell a gyerekek életét, ők nem szégyellnek mesélni nekünk, tanácsot kérnek, még ha valami rossz dolog is történik velük az akadémián vagy akár a családban a szülők között. Mi becsüljük és szeretjük is a gyerekeket, és ez nem közhely. Ha a fiatal sportoló megbecsülést kap a munkájáért, és érzi, hogy szeretik, akkor ezt mi edzők, visszakapjuk tőlük.

– Olyannyira, hogy még évek múlva is hívnak, keresnek, tanácsot kérnek tőled?

– Persze, folyamatosan. De én is követem a korábbi akadémisták pályafutását, ha valaki hat gólt lő egy meccsen, már küldöm is a hat darab smileyt, ő pedig tudja, hogy figyelek rá. De kritizálok is, amit elfogadnak, mert tudják, hogy én mindig őszinte vagyok. Ha valaki nem érzi jól magát a klubjában, hozzám fordul, hogy menjen-e vagy maradjon, akár segítek is neki csapatot találni, szóval az én kapcsolatom a játékosaimmal nem csak az akadémista évekre korlátozódik.

– Pedagógus családból származol, pedagógus végzettséged is van, ez a fajta empátia innen fakad?

– A profi edzősködés és a pedagógia nem ugyanaz. Profi edző lehetsz pedagógia nélkül is, ha hozod az eredményt, sikeres tudsz lenni. Ha pedagógusként edzősködsz, akkor a gyereket nézed, aki akkor is értékes, ha nem lesz belőle válogatott játékos, hanem például óvónőként dolgozik. De van olyan szakember, aki válogatott edzőnek jó, aki alkalomszerűen 16-18 játékosból alkot egy jó csapatot, és van a klubedző, aki abban jó, hogy napi négy órát dolgozik együtt a kerettel. Én 1982-től utánpótlás-válogatottakkal is dolgoztam itthon és külföldön is, de a NEKA-n létező bentlakásos rendszer nekem is új volt, sokat tanultam. Én mindig mindenhol szeretek tanulni, mert hiszek abban, hogy az fiatalon tart. Megismertem a mai tizenéves korosztályt, amely a legveszélyesebb, hiszen már nem gyerek, de még nem is felnőtt - kiismertem a nehéz sorsú gyereket, a linket, és természetesen a kollégákkal is sokat tanultunk egymástól.

– Hogyan lehet meglátni 12-13 éves korban, hogy kiből mi lesz?

– Óvakodni kell a szentenciáktól. Nagy hibát követ el az, aki ellentmondást nem tűrően kimondja valamelyik fiatalról, hogy ez vagy az lesz belőle. Figyelni kell őket, meg kell ismerni minden egyes játékost. Mindenki máshogy fejlődik, előfordult, hogy valakit más irányba kell vinni, mint azt eredetileg terveztük, át kell segíteni őket a holtpontokon, a megtorpanásokon. Kovács László mesteredző engem felkészített mindenre, vannak elvek és törvényszerűségek, de nincs semmi kőbe vésve. Az én szememben mindig a gyerek, a játékos volt a legfontosabb. Azt néztem, hogyan lesz minél boldogabb az élete, ne érje csalódás. Ha azt láttam, hogy valaki nem alkalmas válogatott sportolónak, de kiváló edző vagy játékvezető lenne belőle, becsületbeli dolognak tartottam ezt őszintén elmondani neki.

– A NEKA női szakága sokszínű volt, ez az edzők különböző személyiségéből fakadt?

– Mindnyájan más módszerrel dolgoztunk, de tiszteltük egymást. Nem voltak egyformák az edzések, de ezt a gyerekek is a javukra fordították. Az elvek és a célok azonosak voltak, de a fiatalok mindenkitől mást kaptak, a „több szem többet lát” alapon mindenkitől kaptak valamit, ami előre vitte őket. Van egy latin kifejezés: első az egyenlők között (primus inter pares), mi eszerint működtünk. Egyformák voltunk, valaki egy kicsit más, mint a többi, ez voltam én. De közös döntéseket hoztunk, és ebben a szellemben dolgoztunk, nagyon hatékonyan.

– Eleinte sokan kritizálták a NEKA-t, azt mondták, hogy ilyen ideális közegben könnyű eredményeket elérni. Megváltozott-e ez a hozzáállás az elmúlt években?

– A siker általában irritálja az embereket. Amikor mi sikeresek voltunk, az már irigységre adott okot. A körülmények valóban nagyon jók a NEKA-n, de emellett rengeteg munka van a sikerek mögött. Minden nap edzések, egyéni képzés, posztképzés, már 11 évvel ezelőtt egyénre szabott fejlesztési tervet készítettünk a gyerekekről. Mi voltunk az első akadémia, amely önálló költségvetés szerint működött, de ez azt is jelentette, hogy teljesen a nulláról kezdve, mi tapostuk ki az utat magunk és mások előtt is. A sport arra nevel, hogy győzzél. Én a saját unokáimmal is úgy ülök le bármit játszani, hogy nyerni akarok. Akiben ez nincs benne, az ne akarjon sportoló lenni. Az akadémiák, klubok közötti egészséges rivalizálás jó dolog, előre visz.

– Mit adott neked a NEKA, és te mit tettél hozzá az itt kialakult élethez, a munkához, az utánpótlásképzéshez?

– Az első tíz év álomszerű volt, a kezdetekkor gondoltuk, hogy ez valami újszerű jó dolog lehet, de magunk sem gondoltuk, hogy ilyen közösség, ilyen javuló eredmények jellemzik majd az akadémiát. Bízom abban, hogy a szellemiségem, a filozófiám nemcsak a gyerekekhez, hanem a kollégák szakmai munkájához is hozzátett, amit az elődeimtől kaptam, azt igyekeztem átadni. De természetesen én is sokat kaptam tőlük. Olyan környezetben szeretek dolgozni, ahol őszintén becsülnek, a hozzám közel állók pedig szeretnek, és ez kölcsönös magunk között. Ez a szeretet és tisztelet a legerősebb kapocs. Érdek nélküli, tiszta.

– A Magyar Kézilabda Szövetésg elnökségi tagja vagy, a NEKA után hogyan alakul a jövőd?

– Fogalmazhatok úgy, hogy nyugdíjba megyek. Ennyi év után már nem akartam a családtól ilyen távol élni, így véget érnek a balatonboglári évek, de hiányozni fognak a kollégák, a gyerekek. Természetesen a sportágtól nem szakadok el, a szövetség elnökségi tagjaként és az Elit programban továbbra is szerepet vállalok és a sportág fejlesztéséért dolgozom. Nem titok, hogy Görbicz Anita egy tehetségfejlesztő programot indít a győri akadémián, és felkért, hogy segítsem a szakmai munkát. A következő szezonban ebben veszek részt. De a NEKA mindig a szívügyem marad!