– Az első akadémisták egyike voltál. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
– Tizenhárom esztendősen kollégiumba költözni és elszakadni a szülőktől egyik pillanatról a másikra furcsa érzés volt. Eleinte hiányzott az otthoni közeg. A kézilabda miatt már tizenkét évesen Debrecenbe költöztünk a szüleimmel, de Balatonboglárra, a kollégiumba már egyedül mentem. Akkoriban még nagyon másként nézett ki az egész NEKA, így a létesítmények is. Az alsó szint volt a lányoké, talán olyan harmincan lehettünk. Kicsiben indult az egész, mostanra viszont ahogyan látom és hallom, minden szempontból hatalmas lett az Akadémia. Az új létesítményekben még nem voltam, egyszer szívesen bejárnám az egészet. Akkoriban egy csak és kizárólag NEKA-s osztályba jártunk és nagyon hamar összeszoktunk. Mindhárom évet imádtam, de az első volt a legjobb, a legmeghatározóbb.

– Mit jelentett számodra a NEKA?
– Nagyon sok mindent kaptam a NEKA-tól és többször elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna velem, ha nem megyek Boglárra. Egy teljesen más utat járhattam be, mint a kortársaim többsége. Tizenhárom évesen érkeztem és elmúltam tizenhat, amikor elhagytam az Akadémiát, idő közben pedig felnőttem. Ha újrakezdhetném, most ennyi idős fejjel is ugyanezt az utat választanám és nem változtatnék rajta semmit.

– Milyen hozzáadott értékeket szereztél az Akadémián?
– Megtanultam a kapcsolatteremtést az emberekkel, a korosztályommal és a felnőttekkel egyaránt, ami most a mindennapokban hatalmas könnyedséget jelent számomra. Sokat köszönhetek az edzőimnek és a csapattársaimnak egyaránt. A kollégiumban gyakorlatilag egymást neveltük. Együtt élni a csapattársakkal teljesen más, mint csak és kizárólag edzéseken találkozni. Ez egy külön világ volt, egészen más, mint ahogy a kortársaim többsége felnőtt. Már tizenhárom évesen napi két edzésünk volt: az egyik reggel hétkor, a másik pedig délután, iskola után. A mindennapok megszervezése teljes mértékben ránk hárult – nekünk kellett beosztani az időnket, ébresztőt állítani, uzsonnát csomagolni. Korán meg kellett tanulnunk önállónak lenni, ami utólag visszagondolva hatalmas előny: sokkalta életrevalóbbá tett bennünket.

– Kivel voltál a legjobb viszonyban?
– Fodor Csengével és Török Ádámmal, de minden kapcsolatért hálás vagyok, amit a NEKA-n szereztem.

– Melyek a legkedvesebb emlékeid?
– Rengeteg emlék cikázik ilyenkor az ember fejében. Az országos serdülő-bajnokságban elért második hely mindenképp ilyen, de vannak vicces történetek is, mint például, amikor a meccs hevében egy cserénél Bohus Bea véletlenül nekilökött a bírónak és borultunk mindketten. Aztán olyan is volt, hogy elaludtam, elkéstem az edzésről és csak annyit mondott a telefonba, hogy holnap találkozunk, pihenjek tovább. Meghatározó személy volt az életemben, akitől sokat tanultam. Büszke vagyok arra a legjobb játékosnak járó díjra, amit Mocsai Lajostól vehettem át. Illetve ki kell emelni a közös szurkolásokat, a dobolást a lelátón. Jó volt a többi csapatnak szorítani, egymást támogatni. Volt benne valami csodálatos kohézió…

– Kikkel tartod a kapcsolatot?
– Az évek során sajnos ezek a kapcsolatok megkoptak, távol kerültünk egymástól. Fodor Csengével például nagyon ritkán beszélek, de említhetném Farkas Katát és Román Dorinát, illetve a fiúk közül Török Ádámot és Tóth Márkot.

– Hogyan alakult a pályafutásod a NEKA után?
– Sajnos a térdsérülésem miatt felnőtt koromra nem valósulhatott meg az a karrier, amiről gyerekként álmodtam. Ennek ellenére hálás vagyok, hogy korosztályos válogatott lehettem, és a NEKA után még folytathattam a pályafutásomat: játszottam Békéscsabán, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, majd végül Mezőtúron fejeztem be. A szüleimnek örökké nagyon hálás leszek mindenért, amit értem és a kézilabdáért tettek.

– Egészen fiatalon felhagytál a kézilabdával. Ennek mi az oka?
– Három éve hagytam abba, sajnos a térdem már nem bírta a terhelést. Ennek már voltak jelei a NEKA-n is, a kihagyásaim erre vezethetők vissza. Sokszor vettem részt gyógytornán és végeztem rehabilitációs munkát. Ez volt a plafon, eddig tudtam húzni sportolói pályafutásom. Sajnos a testem ilyen szinten nem bírta az élsportot, amit nagyon nehéz volt elfogadni, hiszen nyolcéves koromtól kezdve erre tettem fel az életemet és amikor a NEKA-t választottam, akkor mindent hátra hagytam, ami addig fontos volt az életemben. Ezt gyakorlatilag egy „tollvonással” elvette az élet, még akkor is, ha egy folyamatról beszélünk.

– Hol tartasz, sikerült már elfogadnod ezt a dolgot?
– Hosszú időn át kettős érzés volt bennem, hiszen jártam és járok is mérkőzésekre, szeretem nézni is a kézilabdát, de sok esetben az motoszkált bennem, hogy ott lenne a helyem a pályán. A kézilabda jó alapokat adott, azóta edzem és szépségversenyekre járok, hiszen a versenyszellem nem egy olyan dolog, ami kikopik az emberből. El kellett fogadnom, hogy másban kell kiélnem magam. Szerencsére hamar jöttek a sikerek, így talán azt érzem, hogy könnyebb volt elfogadni ezt az egészet.

– Mivel foglalkozol jelenleg?
– Tanítóképző főiskolára járok Szegeden, ami mellett hoteleket és szálláshelyeket reklámozok. Sok tervem van, de most elsősorban a tanulásra koncentrálok.