A napokban volt húsz esztendeje, hogy Mocsai Lajos irányításával Európa-bajnokságot nyert a magyar női kézilabda-válogatott. A NEKA alapítója, sporttudományos és szakmai főigazgatója ma is élénken emlékszik arra, hogy szövetségi kapitányként milyen érzésekkel élte meg ezt a kiemelkedő sikert.

– Ha ezekben a napokban nem emlékeztetnék számosan arra, hogy húsz éve nyerték meg azt a nevezetes Európa-bajnokságot, akkor is eszébe jutna?

– Sokszor eszembe jut természetesen, de nemcsak ez, hanem az ugyancsak 2000-ben vívott olimpiai döntő is. Egy éven belül olimpiai ezüstöt és Európa-bajnoki aranyat nyerni nagy dolog volt az edzői pályafutásomban.

– Mik maradtak meg a legélesebben az elődöntőből és a döntőből?

– Egy igazán különleges hangulatú verseny volt, kezdve azzal, hogy Valceában, a román kézilabda fellegvárában kaptunk elhelyezést a csoportmeccsek során. Nagyon szigorú rendszabályok voltak, mondhatni, katonás fegyelem, állandó fegyveres és rendőri kísérettel mozoghattunk csak. Az edzés és a szálláshelyek puritánsága a várakozással ellentétben jót tett a csapatnak, mert növelte az elszántságot. Amikor az elődöntőbe való jutásért játszottunk volna, itthon elhangzottak olyan vélemények, hogy adjuk fel a meccset, hogy arra az ágra kerüljünk, ahol elkerülhetjük a románokat. Ez azonban mindennel ellentétes, amiben én hiszek, a sportszerűséggel, a nyílt sisakos kiállással, szóval fel sem merült bennem egy taktikai vereség lehetősége. Így viszont tényleg a románok ellen játszottuk az elődöntőt, immár Bukarestben, amit szerintem nemcsak én, de egyikünk sem fog elfelejteni soha, aki részese volt ennek a mérkőzésnek, sőt, ahogy a szurkolóktól hallom, ők is élénken emlékeznek a történtekre.

– Volt némi lélektani nyomás, hogy finoman fogalmazzunk...

– Két és fél órával a meccs előtt érkeztünk a csarnokba, és már szinte tele volt öltönyös-nyakkendős férfiakkal a nézőtér, szóval nem a tipikus kézilabda-szurkolói közeg kapta meg a jegyek döntő többségét. A romániai magyarok, a székelyek így is csodálatos támogatásban részesítettek minket. Még akkor is, amikor a Himnuszunk alatt fütyültek és a kivonulásnál megdobáltak minket mindenfélével. Egy női csapat esetében ez, meg a sok fegyver, rendőr, páncélos jármű lélektanilag nyilván érzékenyebb reakciót okozhat, mint mondjuk a férfiaknál, de mindez a lányoknál egy korábban nem látott dacot váltott ki. Még attól sem rémültek meg, amikor 6:1-nél Farkas Ági gólja után egyszerűen lecsapták a világítást, és sokáig félhomályban ment tovább a játék. A román válogatott egyébként kiváló játékerőt képviselt, és nagy siker, de egyben elégtétel is volt legyőzni őket. A döntőben a Turcsin hagyományain épült ukrán válogatottat győztük le hosszabbításban, Farkas Ági sorsdöntő góljával. Nagyon megható volt, hogy az éremátadó ceremónián már szépen, zavartalanul szólt a Himnuszunk, és hogy együtt ünnepelhettünk a szurkolóinkkal.

– A sokszínű és eredményes edzői pályafutásában hová sorolja ezt az aranyat?

– A sportág európai jellegéből fakadóan az olimpiai és a világbajnoki döntő után ott a helye a top háromban.

– Húsz év távlatából mik voltak annak a csapatnak a legfőbb erényei?

– Ambíció, győzni akarás és a sportág iránti elkötelezettség. Intellektuálisan a stratégiai és taktikai képességük is magas fokú volt, és az is nagyon fontos, hogy a közösség hónapokon át tudott keményen együtt dolgozni, képesek voltak felülemelkedni például a klub- és egyéni érdekeken, mindannyian a magyar színekért harcoltak.

– A mostani szomorkás EB-szereplés kapcsán mit tudnának meríteni a maiak az akkor történekből?

– Kezdeném azzal, hogy szükség van egy nagyon határozott, jól megfogalmazott célkitűzésre. Olyanra, amelyben elég magasan van a cél, de nem szakad el a realitásoktól. Ennek hiánya káoszt okozhat. Mi annak idején úgy indultunk neki az Európa-bajnokságnak, hogy az első négyben kell végeznünk. Tudtuk, hogy ennek van valóságalapja. Emellett véleményem szerint gyorsan ki kellene választani azokat a játékosokat, akik a saját pozíciójukban kreatív, variábilis játékot tudnak kialakítani. A kondicionális képességeket korábban kellene elkezdeni fejleszteni, és szélesebb stratégiai és taktikai repertoárra lenne szükség.

– Az elmúlt két évtizedben megváltozott kézilabdázásban az a csapat miben állná a versenyt a maiakkal?

– Őszintén mondom, mindenben. Azért, mert fizikailag és stratégiailag egyszerűen megelőztük a korunkat. 

– Hogy látja, mi az, ami a mai válogatottból hiányzik, de a régiben megvolt?

– A meghatározó személyiségek hiányoznak, kétségkívül. És azok a játékosok, akik a komfortzónájukból messze kilépve, magas fájdalomküszöb mellett – a mostaninál alacsonyabb bérért – hajlandóak voltak hosszasan és kitartóan edzeni a győzelem érdekében.