– Hogyan emlékszel vissza 2013-ra és arra a napra, amikor megkerestek, hogy csatlakozz az újonnan megalakuló Nemzeti Kézilabda Akadémiához?

– Abban az évben azt már tudtam, hogy Veszprémből eljövök, mert Ausztriában kaptam állásajánlatot, egy középiskolában tanárként és edzőként számítottak volna rám. Konkrétan emlékszem rá, hogy hétfőn nem küldtem vissza a szerződést, pedig ott voltam a postánál, de valamiért úgy döntöttem, hogy ráérek vele holnapig. Ez sorsszerű volt, hiszen aznap este telefonon hívott Mocsai Lajos, aki felvázolta az akkor még merésznek tűnő álmokat egy leendő akadémiával kapcsolatban. Meghallgattam a terveket, és úgy gondoltam, ha ennek csak egy töredéke is megvalósul az utánpótlásképzés akkori helyzetében, az jelentős előrelépés lesz és végre egyszer úgy dolgozhatnék a fiatalokkal, ahogy szeretnék. Azt tudni kell, hogy az utánpótlásképzésben akkoriban (a TAO előtt) nem igazán volt pénz, mindent magunknak teremtettünk meg az adott klubban a mezektől az utazásig, a szülők is nagy szerepet vállaltak mindenben, a központi támogatás minimális volt.  

– Sokszor elhangzik a NEKA-val kapcsolatban, hogy persze-persze, ilyen körülmények között könnyű eredményt elérni. De 2013-ban a mostani infrastruktúrának még nyoma sem volt, ráadásul mindössze 35 lánnyal és 35 fiúval kezdtetek.

– Tíz éve tulajdonképpen teljesen a nulláról kellett felépíteni az akadémiát, nem volt múltunk. A cél az volt, hogy olyan utánpótlásképző-rendszert alakítsunk ki, ami minőségi ugrást jelent az akkori helyzethez képest és próbáljunk meg előbb utóbb minél tehetségesebbnek vélt játékosokat idehozni és kinevelni. Ehhez természetesen idő kellett, elindultunk valahogy, az első kiválasztón nem volt kritérium, aki jelentkezett, azt felvettük, hiszen örültünk, hogy egyáltalán jöttek gyerekek, és nem volt tömeges jelentkezés. Júliusban aztán elkezdtük a munkát, de hetekig kétségeim voltak, vajon jó helyre kerültem-e, ezekből a lányokból ki tudunk-e hozni egyáltalán valamit, viccesen azt kértem a családtól, hogy „dugják el valahova a kocsikulcsomat”. Szerencsére és egy kicsit tudatosan is, idővel egyre jobb képességű játékosok érkeztek és a felvett lányok is szépen fejlődtek.

– Akkor ez azt jelenti, hogy az első szezonban megnyert leány serdülő bajnoki cím teljesen váratlan volt?

– Az szó szerint egy csoda volt! Sokszor felmerült bennünk is, vajon hogyan tudtunk évek óta jól szervezetten működő rendszerek, klubok ellen nyerni? Sokat dolgoztunk, nagyon akartuk, nagyon családias volt a légkör, mi edzők már akkor nagyszerűen összedolgoztunk, de igazából rendes termünk sem volt, az Urányi Sportközpontban edzhettünk többségében félpályán, hétvégenként egész pályán.

Ezen kívül volt egy kis terem is az általános iskolában, ahol viszont ki kellett nyitnunk az ajtókat, hogy a szélsők lendületszerzésből tudják gyakorolni a beugrást. Mi azóta is úgy emlegetjük a NEKA első aranyérmét, mint amit a „folyosóról” nyertünk meg.

Lépcsőztünk, kihasználtunk minden lehetőségeket, ha éppen nem volt terem ennyi csapatra. Egy időszakban a környék összes kézilabdára alkalmas termében edzettünk! Lassan beszereztük és beszereltük az eszközöket, később lett konditerem, de ez fokozatosan alakult ki. Az a plusz, ami most jellemzi a NEKA-t (sportcsarnok, lakófalu, rehabilitációs és diagnosztikai központ) az akkor még egyáltalán nem volt biztosított. Azt éreztük, hogy szépen lassan megvalósul az, amit Mocsai Lajos és Hajdu János egykor megálmodott, majd Mocsai Tamás folytatott, de nekünk akkor a jelenben kellett dolgoznunk, ami nem volt egyszerű. Mindenesetre már az első évben szerettük volna bizonyítani, hogy az akadémia egy jó dolog, érdemes hinni benne, és hosszú távon energiát fektetni ebbe a kezdeményezésbe. Azóta már természetessé vált egy-egy bajnoki cím, pedig mindegyikért sokat kell dolgozni!

– Korábban számtalan korosztályos bajnoki címet nyertél szinte csak fiúkkal – kivétel a Spartacus női csapata, amely a Magyar Kupában négy közé jutott veled – volt tapasztalatod. A NEKA mégis új volt, egyrészt a női szakág, másrészt a bentlakásos rendszer miatt, hiszen itt nemcsak edzők, hanem pótszülők is voltatok.

– A megalakulás idején szinte mindent mi alakítottunk ki, hiszen 2013-ban Magyarországon még nem volt ilyen kézilabda akadémia. 

Az volt az izgalmas, hogy olyan úton kellett haladnunk a megbeszélt célok mentén, amin előttünk még senki nem járt. Azóta az évek alatt, ahogy bővült az akadémia - így ma is - egyre jobban eloszlanak a feladatok, ez nagy változás.

Időben többet voltunk a gyerekekkel, hiszen akkor még nem voltak ennyire szétbontva a területek, mindenkit ismertünk, tényleg családias volt a közeg.

– Az is elhangzik sokszor, hogy mivel az ország legjobb játékosai jönnek Balatonboglárra, prognosztizálható, sőt elvárható a siker.

– Számomra ez a meghatározás értelmezhetetlen kategória. Valaki fogalmazza meg azt nekem, hogy kik a legjobbak 14 évesen. Itt az objektivitás és szubjektivitás sok esetben eltér egy-egy játékos megítélésénél. Bár a kiválasztás egyre magasabb szintű, de nem tud minden szegmensre kitérni. Sokszor egy korosztályban nagyon kevés igazi tehetség, talentum van, akár országos szinten is, válogatott szinten 60-80 lányt néznek meg. De vannak játékosok, akikben ott rejlik a lehetőség, a kritériumoknak, követelményeknek megfelelnek, és ezt nekünk ki kell hoznunk belőlük. A jelenben kell meglátnunk a jövőt, ezt gyakran hangoztatom, ami nem egyszerű és néha a rengeteg tapasztalat és mérés sem elég. Erre nagyon jó példa, hogy félév elteltével kétféle típusú játékost kerestek központi szinten, először a nagyokat majd a kicsiket. A játék folyamatosan változik, sokféle játékosból lehet jó és eredményes csapatot építeni. A NEKA létrejöttét nem mindenki nézte jó szemmel, sok kritikus vélemény volt már akkor, és szívós kemény munka kellett ahhoz, hogy bizonyítsunk. 

Bizonyítsuk, hogy az eredmények nem véletlenek, hogy itt alázatos, elismert szakemberek és a gyerekek rengeteget dolgoznak napi szinten megtervezett program mentén, becsületesen végzi a munkáját mindenki - ezt nagyon ritkán hallottam vissza azóta is, inkább negatív értelemben emlegetnek minket, főként, amikor felnőtt szinten nem jönnek az elvárt eredmények.

De ennyire nem lehet becsapni az utánpótlást, hogy te világversenyeken érmeket nyersz, utána meg ezek a gyerekek semmit ne érjenek? Ilyen nincs. Nagyon sok múlik azon, hogy az akadémia (utánpótlás) után mi történik egy fiatallal. A skandináv, francia és spanyol kézilabdát csodáljuk, de ott is látunk példát arra, hogy a 18 éves nagy tehetség végül nem futott be. Igaz, van akiből világklasszis lesz, az ehhez vezető „receptet” kell megtalálni, magunk is ezt kutatjuk. Az biztos, hogy a NEKA létrejötte az utánpótlás állóvízét felkavarta…

– Ha a pályafutásodat végig nézzük, nem hagyhatjuk ki a válogatott szövetségi edzői munkádat és eredményeidet. Erre az időszakra hogyan emlékszel vissza?

– A fiú válogatottaknál korábban már az is eredmény volt, ha a világversenyen részt tudtunk venni, egy-egy kiugró eredmény kivételével. Teljesen más körülmények között dolgozhattunk, minimum költségekkel. Az 1996-os születésű női válogatottal való munka számomra tanulságos volt. Először meg kellett tanulnom a lányok nyelvén kézilabdázni, a női lelkeket megismerni. Az elején talán túl sokat akartam és a fiús játékot erőltettem. Ehhez egyébként a mai napig ragaszkodom, mert a fiús játékban hiszek, és abban, hogy a női kézilabda határait kell feszegetni mindig. A fiúktól érkeztem, és az ott alkalmazottakat kicsit leredukálva, folyamatosan próbáltam beépíteni a játékba. A következő, 2002-es korosztálynál átértékeltük a tapasztaltakat, próbáltam javítani a hibáimon és egy merőben más rendszerben kezdtünk dolgozni, ez sokkal közelebb van a mai modern felfogású játékhoz. A játék minden elemében felvettük a versenyt az élvonallal, sőt bizonyos területeken, amikben korábban lemaradásunk volt pl. erőnléti Szücs Martin vezetésével utolértük őket. Mivel valid méréseink vannak, kijelenthető, hogy az utánpótlásban a nemzetközi elithez tartozunk.

– A serdülő majd ifjúsági és junior Európa-bajnoki cím után elhangzott az a vélemény, hogy ez könnyű volt, mert sok NEKA-s kerettag együtt játszott egész évben.

– Ebben valóban volt igazság, hiszen a csapat fele együtt játszott, aztán a 2022-es junior vb-ezüstérmet nyert csapat már 15 klub játékosaiból állt össze, erről kevesebb szó esett. Az utolsó két világverseny előtt meghatározó játékosaink sérültek meg, akiket nem volt egyszerű pótolni. Az edzőnek van egy ideális csapat a fejében, ami a legritkábban áll rendelkezésre! Azt a tévhitet pedig szeretném eloszlatni, hogy a többi ország nem fókuszál az eredményre és nem akar nyerni, ez nem így van, mindent megtesznek ők is a sikerért, az utánpótlásversenyeken is nagyon komoly háttérrel dolgoznak. Amire büszke vagyok: a vb-n a legtöbb gólt lőttük, a legkevesebbet kaptuk, a legkevesebb technikai hibával játszottunk, betörésből a legeredményesebbek voltunk, a legjobb százalékkal lőttünk át és a legjobb százalékkal lőttünk kapura. Ezek a számok a játék minőségét meghatározó statisztikák.

– Az egyik leggyakrabban elhangzó kritika, hogy a NEKA nem ontja magából a felnőtt válogatott játékosokat.

­ – Ez előtt értetlenül állok. Szerintem nekünk nem az az elsődleges feladatunk, hogy felnőtt válogatott játékosokat adjunk, hanem hogy az első osztályba menjenek minél többen az akadémiáról. 

A felnőtt válogatott játékost nem nekünk kell kinevelni, ez egy óriási tévhit! Tőlünk a lányok 18-19 évesen kimennek, a felnőtt válogatottak átlagéletkora pedig 26-27 év. Még ha 24 évesen kerettag is lesz valaki, akkor is öt évet tölt valamelyik egyesületben, tehát majd onnan kellene bekerülnie a felnőtt nemzeti csapatba.

Nem lehet számon kérni mindent az akadémiá(k)tól. Egyébként a fiúknál, ahol kicsit később mennek el tőlünk, már vannak felnőtt válogatott kerettagok! Ettől függetlenül szerintem nekünk az elsődleges feladatunk az, hogy minél több játékost, lehetőség szerint minőségit adjunk az első osztályba. Azt kevesen nézik, hogy jelenleg mennyi korábbi akadémista játszik élvonalbeli klubban itthon vagy külföldön, érdekes szubjektív statisztikák készülnek, aminél negatívan vannak az akadémiák feltüntetve.

– A közvélemény gyakran valóban azt nézik, hogy ki nyert felnőtt Eb-t, vb-t vagy olimpiát és ehhez viszonyítják a NEKA-n folyó munkát.

– A Nemzeti Kézilabda Akadémia serdülőcsapata valóban nem nyerte meg a tokiói olimpiát! Mindig a következő lépcsőfokra kell koncentrálni, ezt mindenki megállapítja, majd aztán sok mindenért minket hibáztat. Hozzánk is valahonnan érkeznek a gyerekek, akkor ők a hibásak, akik kézilabdát adnak a gyerekek kezébe, ugye ezt nem gondolja komolyan senki!? Ez a felelősség közös, ami alól nem szeretnék kibújni, de nem kizárólagosan a miénk. Bízom abban, hogy rövidesen a felnőtt válogatottjaink is sikeresek lesznek, ehhez hasonló reformokra van szükség, mint ami az utánpótlásban történt, nyilván a felnőtt közeghez igazítva. A kézilabda egy csapatsport. Nem lehet csak egyént nevelni utánpótláskorban, még ha az elsődleges feladatunk ez, nekünk csapatot is kell csinálni, ami nem mehet a képzés és a képességfejlesztés kárára, éppen ezért tartom nagy eredménynek a NEKA-val szerzett bajnoki címeket is, elvégre a gyerekek a saját korosztályukban lettek az ország legjobbjai.

– A NEKA történetének első NB I-es együttesét te irányítottad 2020/21-ben, és bár az első szezon után búcsúztatok, mégis sikernek könyvelhető el az az időszak.

– Én is azt gondolom, hogy ha egy többségét tekintve érettségiző csapat önerőből feljut az első osztályba, az egy jó irány. Magyar fiatalok játszottak, folyamatosan játszottak, nekik kellett megküzdeniük, és 14 játékos igazolt élvonalbeli klubhoz, ezzel teljesítettük a feladatunkat.

– Az elmúlt tíz évben számos közösségi program – vetélkedők, Ki mit tud versenyek, évzáró csapatépítő programok – a te nevedhez fűződtek.

– Ezt ugyanúgy fontosnak tartottam, mint a fiatalok kézilabda-képzését. Ezek nagyon erős emlékek, és az a tapasztalatom, hogy a korábbi játékosok sem felejtik el a mulatságos pillanatokat. A NEKA mindig is egy családias közösség volt, életre szóló barátságok szövődtek Balatonbogláron, és a közös emlékek évek múlva is összekötik az akadémia egykori növendékeit, szakembereit és az itt dolgozókat. Az eredményeinkhez minden itt dolgozó hozzátesz valamit, amit ezúton is szeretnék megköszönni.

– Szakmailag mit adott neked az akadémián töltött tíz év? Mire vagy a legbüszkébb?

– Kezdetben a szövetséggel kialakult, jól működő kapcsolat támogatta a munkánkat, amit ezúton is szeretnék megköszönni! Eleinte a NEKA kialakulásánál rengeteget segítettek, én például válogatott edző lettem úgy, hogy bár korábban a fiúknál már voltam kapitány, sok országos bajnokságot nyertem és sok gyereket neveltem ki, lányokkal a Bp. Spartacus női csapatának kivételével nem dolgoztam addig. Szerettem volna bizonyítani, hogy ez jó döntés volt, és a megelőlegezett bizalommal nem akartam visszaélni. Örülök, hogy Balatonbogláron lehettem mindaddig, amíg megvalósultak a 2013-ban eltervezett tervek. Nagy dolog, hogy ebben részt tudtam venni, sok mindent kaptam a kollégáimtól, felnyitották a szemem bizonyos területeken. Mindegyikünk kapott és adott a másiknak valamit, amivel az akadémia és mi is többek lettünk. Az egyéni képzéseken, ahol 3-4 edző dolgozott együtt mi magunk is fejlődtünk nem csak a gyerekek vagy például bekapcsoltuk a rendszerbe a sporttudományt, eleinte nehezen tudtuk értelmezni az adatokat, de a szakemberek segítségével könnyebb lett minden, a mérések eredményeit nekünk már csak fel kellett használni, és a játékba vagy az edzésekbe beépíteni. Emberileg remélem nem változtam, ugyanolyan lelkiismeretesen tartom meg az edzéseket, ugyanúgy érdekel a játékos problémája, az apum” féle pedagógiát és alázatot - ő egyébként máig aktívan vesz részt az edzéseken - megtanultam a sportághoz. A kollégáimmal jó a kapcsolatom, mert ismernek, tudják milyen vagyok. Próbálom mindig a földön tartani magam és nem is szeretnék más lenni, mindegy, hogy a világ korosztályos egyik legjobb csapatával vagy kicsikkel dolgozom. Azért mindig nyerni szeretek!!!!

Úgy érzem, megkaptam mindent ettől az akadémiától, amit megkaphatott az ember. Sok ember hiányozni fog (Hajdu János, Bohus Beáta, Siti Beáta, Woth Péter és a többiek) természetessé vált, hogyegyütt éltünk 10 évet!

– Az már köztudott, hogy nyártól a Budai Farkasoknál dolgozol majd. Miért távozol tíz év után a Nemzeti Kézilabda Akadémiáról?

– A döntésem egyik fő oka a válogatott szövetségi edzői megbízatásom körüli hercehurca volt. Nem tudom szabad-e egy olyan emberrel - aki 35 éve edző a sportágban, az egész életét ennek szenteli és kinevel számos kézilabdázót - úgy bánni, ahogy velem tették. 

Kilenc év alatt egy serdülő, ifjúsági és junior Eb-cím és junior vb-ezüstérem, a 2002-es korosztállyal 30-ból 29 megnyert nemzetközi mérkőzés után másfél percben tudatták velem a döntést és ítélték meg a munkámat olyan emberek, akikkel addig nem is nagyon volt kommunikációnk. Ezt azóta sem tudtam feldolgozni.

Lehetett volna azt mondani, hogy ebben meg ebben nem értünk egyet, ez meg ez nem tetszik, esetleg megkérdezni erről mi a véleményem?! Egyébként a fő problémám nem az, hogy nem folytathattam a munkát, mint kapitány, hanem az azt megelőző másfél év történései! Úgy gondoltam, ettől most messze szeretnék kerülni és lezárni ezt az időszakot. A lelkemnekmásra van szüksége, még ha ez egy nehezebb világ is. Sokszor volt lehetőségem elszakadni az utánpótlástól, de valahogy az élet mindig ott tartott, kicsit el is lettem könyvelve, mint utánpótlásedző, pedig sokat edzősködtem felnőtt bajnokságokban.

– Miért pont a Budai Farkasokra esett a választás?

– Külföldről sok megkeresésem volt, de jelenleg ez nem alternatíva. Jött egy itthoni lehetőség, hogy egy felnőtt klubnál felépítsünk egy csapatot. Ott szeretek dolgozni, ahol megbecsülnek, bízom abban, hogy ez ilyen lesz, amit a NEKA-tól is megkaptam. Nem hiszem, hogy a korosztályos Európa-bajnoki címek és vb-ezüstérem után, amit mindig a helyén kezeltem, szégyellnem kellene magam, furcsán tapasztaltam, ahogy fokozatosan leértékelték az eredményeinket. Nem vagyok ez a mai trendi álszent jópofizós típus, a pusztán „csak” lelkiismeretes, becsületes és eredményes munka híve vagyok, amit a környezetemtől is elvárok. Naiv voltam, látom ez nem mindenhol elég, de továbbra is hiszek a szakmában, a team alázatos munkájában és azt is tudom mennyit küzdöttem, küzdöttünk érte és abban is hiszek, hogy csak ez vezet eredményre! A tapasztalat az enyém, amit saját bőrömön érzékeltem.  Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer a dobogón állhassak világversenyen. Életem egyik legszebb pillanatai voltak ezek. Mindezt egy csodás közösséggel együtt élhettük át! Köszönöm, akik ebben támogattak minket a szövetségen belül.

A NEKA hiányozni fog, hiszen az elmúlt évek részese voltam, szerettem itt lenni, támogatták a munkámat és mindig szívesen fogok visszatérni ide. Amit közvetlenül a döntő után a gyerekektől kaptam azt a szeretetet, mindegyiknek más betű a pólóján így köszönték meg a munkámat nem fogom elfelejteni, ezekért a megható és győztes pillanatokért szép a sport és ezért érdemes dolgozni!

Köszönöm a bizalmat melyet a gyerekektől, szülőktől, vezetőktől és a kollégáimtól kaptam!