A magyar női kézilabda-válogatott a győri selejtezőtornán kiharcolta a nyári olimpiára való kijutást. Ez legutóbb 2008-ban Pekingben sikerült, amikor Hajdu János szövetségi kapitány irányításával a negyedik helyet szerezte meg a nemzeti csapat. Az elismert szakember, aki jelenleg a NEKA sportszakmai vezetője, beszélt a 13 évvel ezelőtti elveszített éremről, a magyar szurkolókról, és arról, mennyire fontos, hogy ismét magyar edzői stáb bizonyíthat az ötkarikás játékokon.

– Mit jelent a hazai kézilabdasport és a résztvevők számára az, hogy 13 év után ismét lesz magyar csapat az ötkarikás játékokon?

– Az olimpiai szereplés, főleg Magyarországon mindig meghatározó jelentőségű, mondhatni létfontosságú a sportágaknak. Egy ember jellemzően egy olimpiára jut ki, maximum kettőre, így mindenki számára életre szóló dolgot jelent. Szakmailag nem a legerősebb torna, hiszen az Európa-bajnokság és a világbajnokság mezőnye sűrűbb, ide kijutni nehéz, ha viszont a csoport első három helyén végzel, akkor van esélyed arra, hogy a négy közé kerülsz.

– Így történt ez 2008-ban Pekingben is, szövetségi kapitányként hogyan emlékszik vissza a tornára, ahol a negyedik helyen végeztünk?

–  Visszagondolva, a mai napig úgy érzem, hogy életem legpozitívabb, egyben legnegatívabb élménye volt az olimpia. A pozitívum az volt, hogy kijutottunk, ott viszont hegyeket és völgyeket megmászva jutottunk be a legjobb négy közé. Annak a csapatnak érmet kellett volna nyernie, szép győzelmeket arattunk, de borzasztó dolgok kísérték a szereplésünket, amik végül meghatározók voltak. A torna előtt bevállaltuk a Kazahsztán és Kína elleni felkészülési meccseket, amik borzalmasan sikerültek. Görbicz Anita nem játszott, mert az olimpia előtt leégette a lábát, Tóth Tímea sokáig beteg volt, én le akartam mondani, mondván: a két játékos nélkül meccset sem fogunk nyerni. Végül rendeződtek a dolgok, Görbicz két számmal nagyobb cipőben pályára lépett, Timi orvosi segítséggel helyrejött, ugyanakkor az oroszok elleni elődöntőben az Év játékosának választott Vérten Orsolya a tizedik percben bokaszalag-szakadást szenvedett, és mivel egyedüliként szerepelt a balszélső poszton, átlövővel kellett megoldani ezt a feladatot. Kikaptunk, a bronzmeccsen pedig az orosz játékvezetők hathatós segítségével Dél-Korea örülhetett. Az sem vigasztal, hogy amikor két évvel később egy világversenyen találkoztam újra az egyik bíróval, aki Magyarországon volt katona és jól beszélt magyarul, elnézést kért tőlem. Pekinggel kapcsolatban a mai napig egy elveszített éremre gondolok.

– Összehasonlítva az akkori és a mostani válogatottat, mi mondható el a keret összetételéről?

– Tomori Zsuzsi Pekingben élete első olimpiáján vett részt, most pedig – és vagyunk olyan viszonyban, hogy nem veszi sértésnek – valószínűleg az utolsóra készül, hisz közben eltelt tizenhárom év. Jó morállal rendelkező, fegyelmezett csapat volt a pekingi, több rutinosabb, tapasztaltabb játékosom volt Görbiczzel, Pálingerrel, Tóth Timivel, Vértennel, Ferlinggel. A mostani keretben fiatalabb, nemzetközi rutinnal kevésbé rendelkező kézilabdázók szerepelnek, akik a tavalyi Eb óta is sokat fejlődtek. Látok hasonlóságot és ezúttal is a négy közé várom a lányokat, ott pedig már bármi megtörténhet. A NEKA szempontjából örömteli, hogy korábbi növendékünk, a fiatal Vámos Petra is bekerült a keretbe, bízom abban, hogy az olimpián is bizonyíthat majd.

– Konkoly Csaba és Imre Vilmos volt a két segítője a pekingi olimpián, és a nyári játékokon is magyar szakemberek irányítják a csapatot, mit jelenthet ez?

– Nagyon örülök, hogy ahogy annak idején az általam vezetett szakmai stábban, úgy most is nagyszerű az összhang Elek Gábor, Danyi Gábor és Görbicz Anita között. Büszkék lehetünk arra, hogy magyar szakemberek is képesek arra, hogy jó eredményt érjenek el, nem biztos, hogy mindig az a célravezető, ha külföldi edzőket foglalkoztatunk.

– Tokióban biztosan nem lehetnek magyar szurkolók. Annak idején mekkora segítséget jelentettek a drukkerek?

– Különösen a románok elleni presztízsmeccsen volt szenzációs hangulat, kimentünk a pályára, és azt hittem, Veszprémben vagyunk. Felejthetetlen volt és hatalmas lendületet adott nekünk a szurkolók biztatása, hengereltünk azon a meccsen. Sokan utaztak ki Magyarországról, ráadásul a többi sportoló is kijött a mérkőzéseinkre, szinte hazai környezetben játszhattunk. Ez most biztosan hiányozni fog.

fotó: NEKA/Tompos Gábor